Reggel korán indultunk, mert hosszú utazás várt ránk. A reggeli a már törzshellyé vált Alaszka bárban, finom ebéd beszerzés (egy műanyag edénykébe szarvacska tészta+fasírt).

Mai célunk már Oymyakon - a világ leghidegebb lakott települése!

Az út a felújított Kolima Highway, (csontok útja) ami a világ egyik legveszélyesebb útjaként volt számon tartva 2 évvel ezelőttig. Az utat azóta kiszélesítették, és a nagyon durva helyeken újra építették. A legveszélyesebb helyeken megálltunk, mert látszott a régi út is (hare loop). Az út jelenleg két sávon járható makadám (murvás út), jelenleg jéggel borítva, de helyenként 100-al is lehet rajta menni. A forgalom minimális, szinte csak kamionok, szénszállító, szakadék Kamazok.

Útközben megálltunk áldozni az „országút szájának”, ami egy forrás (sámán forrásnak hívta a vezetőnk). Van ahol szinte mindenki megáll, friss vizet vesznek fel a csodás módon nem befagyott forrásból, és pénzt hajítanak bele. A pihenőben lévő kis asztalkán pedig cigarettát, gyufát, csokoládét, áldoznak fel a szellemeknek, hogy segítsék útjukat. Ahogy láttuk, ez nem nemzetségfüggő. Aki megállt, valamit minden esetben tett oda. A sofőrünk tanácsára, és hát a szellemek tiszteletére természetesen mi is hajítottunk a forrásba aprópénzt, és löttyintettünk egy kis vodkát.

A első kereszteződésnél (indulástól 200 km-re) Tomtor felé, elhagytuk az új autópályát és letértünk a régi Kolima útra, melyen még 200 km várt minket. Ez már egy keskeny erdei út, csodás érintetlen téli világba  egyetlen elhagyott település van a rajt óta. És ez így is maradt Tomtorig. Az út végig fenyőerdőben vezet. A fákon vastagon rajta a fehér hó, és ez nem azért van mert ma esett rá, hanem azért, mert semmi szél nem fúj, de semennyire sem! Decembertől márciusig áll a levegő, és ezért is a hideg. Innen semmi nem viszi el, egy nagy lábos amiben megáll a hideg.

Ahogy Tomtorba értünk onnan látszott, hogy ez a katlanban egy kis katlan, körbe hegyekkel. Tomtor már a hidegpólushoz tartozik, de hát nekünk a tuti kell, a közepe, az pedig az innen 45 km-re fekvő Oymyakon. Az út több mint 1,5 órás küzdelem a hóbuckákkal, aztán megtaláljuk: egy rendezetlen kis falu amit a sötétben látunk belőle.

Oymyakon Nagymamája (később kifejtem) fogad minket, Tamara Igorova. Nagyon kedves idős hölgy, nagy örömmel üdvözöl minket, és a már brutálisan megterített asztalhoz invitál minket hogy együnk gyorsan. Az ő háza melletti vendégház a lakunk. 6 ágy és egy konyha, ebédlő kicsi helyen, itt a vendégszeretet minden úri sznobizmusunkat elnyom!

Kicsit beszélgetünk vacsora közben. Tamara elmeséli mit kaptunk enni: jakut lóleves, grecska+fasírt, ez disznóból, és nagy meglepetésünkre elmeséli hogy mi vagyunk itt az első magyarok (ebben én erősen kételkedem), de a vezetőnk azt mondja hogy amit ő nem tud az nincs is!

Zoltán próbálta először a kerti árnyékszéket, amit itt nevezhetnénk guggolvafagyasztószéknélkülidoboz-nak is. Amit ugye már tudunk, hogy Szibériában szinte mindenhol ilyen wc-van, mert:

• -nincs vezetékes víz
• -nincs csatorna
• -nincs emésztőgödör (mert nem lehet ásni a fagyott talajban, vagy ha mégis, akkor a benne lévő tartalom megfagy)

Így magad az orosz klasszikus: kis doboz, az alján sederített likkal. Egy kis lábra van elhelyezve, hogy valahova férjen el a kincset érő trágya. Nem ehhez szokott városi pernahajdernek (nekünk is), fura és nem jóleső látvány egy ég felé meredő széklethegyre ráguggolni. Aki idevetemedik készüljön fel, hogy vagy itt, vagy az erdő szélén, út mentén olvassa ki a reggeli sajtót ahogy a helyiek is néhol!

Hosszas vodkázás után tente a mínusz negyvenben.